Európa-bajnokság : elégtétel
2012. június 08. írta: Pekkarin

Európa-bajnokság : elégtétel

Évek óta nem engedhetem meg magamnak, hogy nyugodtan hátradőljek. Ma estétől azonban ez lesz. Minden, ami kell az EB-hez itt van: logózott söröskorsó, tiszta alsógatya, sör és némi krówka. 

Réges-régen, ám még ebben a galaxisban sajnos divat volt gyenge szóvicceket gyártani idehaza a lengyelek éhezéséről. Még a ’90-es években is atyai figyelemmel követtük a lengyelek erőlködését az EU-csatlakozás előkészítésére. Akkor innen, a Kárpátok ezen oldaláról úgy tűnt, mi vagyunk az éltanulók. 
 
Személyes „Lengyelország élményem” pont a kétezres évek elején kezdődött, amikor néhány cimborámmal karöltve Krakkóba utaztuk. A város lenyűgöző történelmi öröksége illetve a feltétel nélküli (ha úgy tetszik: érdekektől mentes) lengyel vendégszeretet magával ragadott. Többé nem a történelemkönyvek határozták meg Lengyelország-képemet, hanem az élmények és az utazásaim során megismert lengyel barátok.  
 
2006-ban az ország magába szippantott. Míg az ismerőseim többsége Nyugaton kereste a boldogulást, addig én úgy kezdtem el Varsóba járni, mint mások Londonba, Bécsbe, vagy éppen Berlinbe. Szerencsém volt, mert így alig volt lehetőségem felfogni, mi történik idehaza, mind politikai, mind pedig morális értelemben véve.
 
Amikor Varsóban a Nowy Swiat-on sétálva éppen azon örvendeztem, hogy egy kapualjban magyarul is ki van írva egy büfé menüje, akkor kaptam a hívást, hogy „Magyarországon kitört a forradalom”. A lengyel barátok aggódtak, hogy jól vagyok-e, mert látják, mi történik a tévében. Egy pillanatra sem akartam felfogni mindazt, melynek következményeit a mai napig sok százezer nemzettársam kénytelen elviselni, mert Varsó rohamléptékű fejlődése teljesen magával ragadott. 
 
2007-ben borítékolható volt, hogy nem fogjuk megnyerni az EB-pályázatot. Egy gazdaságilag megzuhant ország, Magyarország ugyan ekkor még jobb állapotban volt, mint az akkori ellenfelünk, aki  azonban aki őszintén a szívére tette a kezét, érezhette, hogy vajmi kevés esély van arra, hogy Közép-Európa első EB-jét épp abban az államban rendezzék, ahol az államháztartási deficit a GDP 7%-ára ugrott és ahol a miniszterelnök lemondásáért tüntetőket a katonaságtól kölcsönvett fegyverekkel kergették szét.  Hiába vitáztunk barátaimmal oly sokat a lengyel győzelemről, hiába mondta mindenki, hogy de hát se stadionjuk, se autópályájuk, se szállodájuk, akkor mégis mijük van? Az, ami nekünk nincs: önbecsülésük. 
 
A már akkor szépen gyarapodó lengyel gazdaság új lendületet kapott. Varsóban utak, utcák újultak meg, a város új, lengyel gyártmányú buszokat és villamosokat vásárolt. A főváros befejezte hosszasan épülő egyetlen metróvonalát és belekezdett a második vonalba. Ha késésekkel is, de elkezdték építeni a stadionokat, illetve a sztrádákat. A lendület eredménye az lett, hogy a 2009-es válságot négy százalékos bővüléssel vészelte át az EB társrendező országa.
 
Ekkor lettem a Melano Közép-Európa Magazin főszerkesztője és ebben az időszakban határoztam el, hogy mindent megteszek azért, hogy bemutassam azt a bámulatos fejlődést, amit Lengyelország az utóbbi 5-6 évben véghezvitt, mind gazdasági, mind pedig morális értelemben. Nem azért, hogy irigykedjünk, hanem azért, hogy lásson a magyar nemzet egy olyan példát, amelyet talán szívvel megfogad, mert a lengyelek mögülünk indultak és végül jócskán beelőztek. 
 
Hat évvel ezelőtt, ha valahányszor a Visztula-parti városba léptem, kissé úgy éreztem, mintha újra a gyerekkorom díszletei közé lépnék. A ráncajtós, bőrüléses Ikarusok, a műanyag székes kis kocsmák, a felújítatlan, kopottas-szürke panelházak, az érintetlen szocialista stílusban épült téglaépületek, a kissé elvadult parkok, a számtalan ad-hoc piac és a vakolt oldalfalú, hideg vizes medencék részei voltak az időutazásomnak. Mostanra mindezek már eltűntek a szem elől, amit kicsit sajnálok is, ugyanakkor el kell fogadni: nem lehet a fejlődés útjába állni.
 
Egy hónappal ezelőtt beszereztem mindent, ami kell Lengyelországból életem legkülönlegesebb EB-jéhez: Zywiecet, krówkát, egy lengyel boxeralsót, egy Euro 2012-es söröskorsót és egy doboz ptasie mleczkót. Anyagi helyzetemből adódóan sajnos nem tehetem meg, hogy akár egy meccset is megnézzek Lengyelországban. Szomorú azonban nem vagyok, mert az elmúlt hat év kemény munkája, mindaz, amit a nemes célért elkövettem, mostanra talán beérik. Magyarország végre szembesül hol tart az a nemzet, amelynek tagjai 20 éve még jegyre kapták a kenyeret és a létfontosságú élelmiszereket. 
 
És ez az érzés, mindenkért kárpótol. Mert az elégtétel az egyik legnemesebb érzés. Mindaz, amit saját szememmel láttam, mindaz, amit átéltem többé nem csak az én élményen lesz, hanem mindenkié. Az egész nemzeté, Európáé, a Világé. Ezt kiélvezni pedig csak férfiként lehet: tiszta alsógatyával és sörrel. 
 

A bejegyzés trackback címe:

https://lengyelmagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr84573321

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása