Varsó Budapesten / Warszawa w Budapeszcie
2015. szeptember 29. írta: gabrysia

Varsó Budapesten / Warszawa w Budapeszcie

Uwaga! Polska wersja poniżej!

 

Varsó Budapesten

Több hét eltelt azóta, hogy az előző írásomban emlegetett ’kis halál’ bekövetkezett, vagyis hogy hazaköltöztem Varsóból Budapestre. Hosszú évek óta ezek az első Lengyelország nélkül töltött idők. Nem fogom szépíteni, őszintén megmondom: nem könnyű visszarázódni. Sok apróság hiányzik, sok dologtól elszoktam, sok minden jobban működik Lengyelországban mint itthon. Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha nem egy hozzánk hasonló Közép-európai országban töltök éveket és utána próbálok meg visszarázódni. Valószínűleg nem sikerült volna. Augusztus végén az éjszakai vonaton hazafelé zakatolva az a gondolat vigasztalt, hogy a sorsnak köszönhetően végül azt az állásajánlatot fogadtam el, amely lehetőséget ad arra, hogy lengyel nyelvvel dolgozzam. Akkor még nem tudtam, de mostanra már rájöttem: nem megy ilyen hirtelen az elválás. Olyan ez, mintha valami drogot vonnának meg tőlem, amivel évekig éltem és most hirtelen olyan elvonási tüneteket produkálok, amilyet még nem látott az orvostudomány.

Mert ahogy írtam a búcsúmban, tényleg nagyon intenzíven éltem meg az utolsó néhány varsói hetet, mindenre rámosolyogtam, mindenre igent mondtam, mindenkivel beszélgetést kezdeményeztem. Így jutottam el túlélőtúrába torkolló egész napos kajakozásra (amin most már csak nevetek és nosztalgiázva mesélem az élményeimet, mindenkit intve attól, hogy olyan folyón próbáljon meg evezni, amelynek több kilométeren keresztül 10 cm a mélysége…), így zártam le életem egyik fontos kapcsolatát, így hallgathattam végig a kutyasétáltatásból hazatérő szomszéd nénik csacsogását, vagy a zöldséges anekdotáit. Még szerencse, hogy a mai modern időkben az internettel bárki kis lengyel mikrovilágot tud teremteni maga köré. Lehet hallgatni rádiót, filmeket nézni, e-könyveket rendelni, lengyel beszélgető klubokba járni, lengyelül beszélni. És akkor fordul az emberrel egy jó nagyot a világ, mikor felfedezi, hogy nincs egyedül a mániájával. Mikor találkozik olyan lengyelekkel, akik pusztán Magyarország és Budapest iránti szerelmükből költöztek ide. Persze nem idealizálnak mindent, belátják, hogy nem ez a legtökéletesebb hely a világon, de úgy gondolták életük egy fontos állomásává teszik Budapestet, küzdenek a magyar nyelvvel, belekóstolnak a táncházak világába, megpróbálják a valóságba átültetni a sokat ismételgetett lengyel-magyar barátság frázist, hogy számukra is igazi jelentést nyerjen. Még csak néhány hete csöppentem bele ebbe a világba, de örülök, hogy így történt. Még szokom, hogy a magyar fő-és mellékneveket furcsa lengyel ragozással lássam el, most én vagyok az, aki segít a fordításban és kérdez, ha a körülöttem lévő lengyeleknek segítségre van szükségük. Most a lengyel a ’titkos nyelv’ amin kibeszélünk másokat és megvitatunk dolgokat, a lengyel az, ami a tekinteteket és kíváncsi füleket vonzza a villamoson. Korábban, ha magyar barátaimmal hangosan beszélgetve utaztunk a lengyel tömegközlekedési eszközökön számtalan alkalommal vettük észre a csodálkozó tekinteteket. Nem egyszer bátorkodtak oda is jönni és megkérdezni: milyen földönkívüli nyelven beszélünk. De mindenki megnyugtatására közlöm: az, hogy magyarul beszélsz Lengyelországban, vagy lengyelül Magyarországon, kivétel nélkül minden alkalommal tiszteletet vált ki és kedves, elismerő szavakat eredményez.

Az efféle megszállottságot tehát táplálni kell és örömmel jelenthetem: van mivel. Számtalan lengyel kötődésű program nyújt lehetőséget arra, hogy mindenki kedve szerint kielégítse igényeit. Kezdetnek ott a nagy klasszikus, a Lengyel Intézet amely mindig gondoskodik arról, hogy film és képzőművészeti, irodalmi, történelmi témákban szállítsa az érdeklődőknek a különböző programokat. Haladóknak ajánlhatnánk mondjuk a Gdansk kávéházat, vagy a Polonia Nova Egyesület eseményeit, a ’lengyelkedést’ felső fokon űzőknek pedig a különböző beszélgető csoportokat, Budapesten élő lengyeleket tömörítő közösségeket. Az egyik ilyen program, amin én is részt vettem szombaton a Teraz’44 című, augusztus elején Lengyelországban kiadásra került fotóalbum alapján készült kiállítás megnyitója volt. A kiadvány páratlan: az eredeti, varsói felkelésben készült fotókat helyezi mai környezetbe a fényképész. Hosszú és fáradságos munkába telt, hogy összeválogasson 44 olyan fotót, amelyet végül felhasznált. Fontos szempont volt, hogy a képek ismertek legyenek és hogy a mai helyszín hasonlítson az eredeti fotón szereplőre. Ez a feladat azonban – ismerve Varsó 2. világháborús történetét- elég nehezen kivitelezhető volt. Marcin Dziedzic (fényképész, forgatóköny és dalszövegíró, ’photoshopper’) a megnyitón röviden beszélt a munkáról, amit a fotók elkészítésével töltött. Fontosnak tartotta, hogy ugyanazon a napon, ugyanabban a napszakban készüljenek a képek a mai helyszínekről mint amikor az eredetiek is készültek, hogy például az árnyékok is ugyanolyan szögben essenek be. Borús, esős napokon ez nem volt fontos azonban ragyogó napsütésben kicsit több előkészületet igényelt a fényképezés. Olyan dolgok is megnehezítették a szerző dolgát, hogy egyes képek nem átlagos szögből készültek – gondolok itt arra a fotóra, amelyet egy barikád tetejéről fotóztak az ulica Chmielnán valamikor 1944 őszén. Ha pontosan ugyanabból a pozícióból akarta elkészíteni Marcin Dziedzic a fényképet, mindenféle trükköket, állványokat alkalmazva tudta csak megtenni. Az ilyen és ehhez hasonló munka persze az egyszerű járókelőkből mosolyt, néha megdöbbenést, ritkán furcsa reakciókat váltott ki. Volt olyan, aki megtiltotta, hogy a róla készült képet felhasználják, volt aki csak kíváncsian érdeklődött, viszont volt egy idős hölgy, aki ’bosszúból’ zsebéből előkapott ódivatú Nokia telefonjával több fotót készített a fényképészről.

A munka előkészítése során közzétettek egy felhívást is, érdeklődve olyan, magántulajdonban lévő fotók után amelyeket esetleg felhasználhatnak, és amelyeknek a ma is élő családtagok tudják a történetét. Így került be a válogatásba két nagyon különleges kép, az egyiken a felkelőt, aki a Skrzat fedőnévre hallgatott az unokájával és annak családjával montírozták össze. A másik képen pedig a felkelésben részt vett egyik ápolónő mellé ma is élő unokatestvére került.

Belőlem is furcsa érzelmeket váltottak ki a képek, viszontlátva azokat a helyszíneket, ahol nap mint nap elmentem munkába vagy éppen valamilyen baráti találkozóra, boltba sietve. Azért fontos és hiányt pótló ez a gyűjtemény, mert az eredeti fotókat elnézve nagyon nehéz elképzelni az azokon szereplő helyszíneket mai állapotukban. Így viszont, a színes és fekete-fehér kontrasztoknak köszönhetően meglepően közel kerül hozzánk a történelem. ’Hiszen itt az az utca, ahol mindennap felszállok a villamosra!’ ’Nahát, itt akkor barikád állt?’ ’Nézd, mekkora lövészárkot ástak az aleje Jerozolimskie közepére!’

A megnyitó végén Marcin Dziedic elmondta, hogy nagyon örült a Polonia Nova Egyesület kezdeményezésének, hogy egy szelet Varsót sikerült Budapestre varázsolni, és hogy ez az első helyszín, ahol neki is lehetősége nyílt, hogy nagy méretű, kinyomtatott formátumban láthassa a képeit. Megemlítette azt is, hogy régóta foglalkoztatja a gondolat, hogy az 1956-os forradalom eredeti felvételeiből egy hasonló projektnek köszönhetően összeállítson egy albumot. Mi csak remélni tudjuk, hogy sikerül valóra váltani a tervét és sok sikert kívánunk további munkáihoz.

A kiállítás október 18.-ig ingyenesen megtekinthető a Budapest, VI. ker. Jókai tér 1. szám alatt, minden nap 14:00-19:00 óra között.

A könyvet pedig, az ígéretek szerint hamarosan a Gdansk kávéházban is meg lehet vásárolni.

(Az itt megjelent képek rossz minőségéért elnézést kérek)

 

 

 

Warszawa w Budpeszcie

Minął prawie miesiąc od momentu, kiedy ostatni raz wyjechałam pociągiem z Centralnej. Minął miesiąc od mojej ’małej śmierci’, o której pisałam w moim ostatnim artykule. Pod koniec sierpnia przeprowadziłam się z Warszawy do Budapesztu. Od lat nie spędziłam tyle czasu w Budapeszcie, co teraz. Jestem znowu w domu, ale jednak nie jest tak łatwo. Często tęsknię za Polską, dziwnie jest tutaj, miasto jest inne niż było prawie 5 lat temu i już wiem, że dużo rzeczy lepiej działa w Polsce niż na Węgrzech a przecież Polska to też Europa Środkowa. Nie wróciłam przecież z Anglii czy z Niemiec. Jakby to było, gdybym mieszkała na Zachodzie? Tego nie wiem. Podróżując pociągiem do Budapesztu, w momentach kiedy nie płakałam w kuszetce myslałam o tym, że Pan Bóg jest dobry do mnie, że w końcu dostałam taką pracę, w której mam okazję mówić po polsku codziennie. Ta oferta z polskim na początku, kiedy szukałam pracy, była tylko jako ’plan B’, ja inaczej wyobrażałam sobie moje życie w Budapeszcie. Wtedy jeszcze nie wiedziałam, że Polska jest dla mnie narkotykiem, bez niej nie mogę już żyć.

Ostatni miesiąc w Warszawie był bardzo intensywny. Byłam jak Jim Carrey w słynnym filmie ’Yes man’, na wszystko odpowiadałam: „jestem za”. Dużo rzeczy się działo, do ostatniego momentu byłam bardzo szczęśliwa u bratanków w Polsce. Na szczęście w dzisiejszych czasach z internetem jest łatwo wykombinować, żeby mieć mały polski świat w domu, nawet na Węgrzech. Można słuchać radia, oglądać polskie filmy, zamawiać e-książki, dołączyć się do grupy ’Polacy w Budapeszcie’ itd. I okazało się, że nie jestem jedyną wariatką zachwyconą Polską. Są też i Polacy, którzy po prostu mieszkają na Węgrzech, bo lubią nas. Oczywiście wiedzą, że życie tu też nie jest łatwe, ale myślą, że warto tutaj pracować, walczą z gramatyką węgierską, uczą się naszego tańca ludowego. Dla nich przyjaźń nie tylko fraza, oni codziennie zaprzyjażniają się z Węgrami.

Żyję w tym małym polskim światem tylko od miesiąca, ale już mi się podoba, że teraz polski jest językiem sekretnym, w którym możemy pogadać o innych i kiedy mówimy głośno w tramwaju przyciągamy uwagę. Przedtem, kiedy pogadaliśmy z kolegami po węgiersku gdzieś w Warszawie, podróżując komunikacją miejską często Polacy pytali, jaki to jest język i reakcją był zawsze potocznie nazywany „banan na twarzy". Dźwięk języka węgierskiego wywołuje w Polsce zawsze uśmiech, radość i dobre słowo.

Takie nawyki trzeba pielęgnować. Jest mnóstwo wydarzeń w Budapeszcie, gdzie można się spotkać z kulturą polską. Dużo z nich jest organizowanych przez Instytutu Polski, ale też w kawiarni Gdansk i w instytucji Polonia Nova możemy się znaleść coś dla siebie.

Jednym z tych wydarzeń było otwarcie wystawy zdjęć z albumu Teraz’44, która była eksponowana również w sierpniu w Polsce. Zdjęcia są niezwykłe, płonące ulice Warszawy czasów Powstania stają się fragmentem dzisiejszego kolorowego miasta. Mieliśmy okazję porozmawiać z autorem albumu, Marcinem Dziedzicem i on powiedział o tym, jak robił te zdjęcia. Marcin Dziedzic fotografował te same miejsca, te same ulice i warszawskie zakamarki, ale kilkadziesiąt lat pózniej. Czasami w trudnych warunkach – bo np. jak oryginalne zdjęcie było robione z szczytu barykady on też musiał coś zorganizować, żeby robić zdjęcie z tej samej perspektywy. Są dwa zdjęcia, na których nawet widzimy rodzinę, potomków powstańców. Pewnie zdarzyło się Wami też, że widzieliście zdjęcia z Powstania ale trudno było wyobrażić sobie jak to miejscie wygląda dzisiaj – do momentu kiedy widzisz, że np. tam, gdzie codziennie jeździsz tramwajem, albo pieszo do pracy kiedyś była barykada.

Marcin Dziedic był szczęśliwy, że związek Polonia Nova organizowała wystawę jego prac. Było to dla niego niesamowite przeżycie, ponieważ po raz pierwszy w życiu mógł zaprezentować swoje pracę poza granicami kraju. Węgrzy natomiast są szczęśliwi, że ta wystawa jest w u nas. Mamy kawałek Warszawy w Budapeszcie. W końcu autor powiedział, że ma takie plany, żeby robić podobny projekt ze zdjęciami z Powstania Węgierskiego z 1956 r. My trzymamy kciuki za dalsze sukcesy i mamy nadzieję, że te plany kiedyś będą zrealizowane.

Wystawa czynna do 18. października w godzinach 14:00-19:00 od środy do piątku na adres: VI. dzielnica, Jókai tér 1./2. Wstęp za darmo.

(Przepraszam za słabą jakość zdjęć)

 

20150926_155758.jpg

 

 

20150926_155707.jpg

 

20150926_155404.jpg

 

20150926_155336.jpg

 

20150926_154258.jpg

 

20150926_155249.jpg

 

20150926_154037.jpg

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://lengyelmagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr657865538

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása