"Soha nem bántam meg, hogy Lengyelországot választottam második hazámnak" - beszélgetés Engelmayer Ákossal
2013. október 07. írta: gabrysia

"Soha nem bántam meg, hogy Lengyelországot választottam második hazámnak" - beszélgetés Engelmayer Ákossal

Engelmayer Ákos a Magyar Köztársaság rendszerváltozás utáni első varsói magyar nagykövete, kalandos múltat tudhat maga mögött: ’56-os pesti srác, majd kéziszedő szakmunkás, etnográfus, újságíró, műfordító, tolmács, egyetemi tanár. 1962 óta Lengyelországban él. Rengeteg lengyelekkel kapcsolatos film szerzője, társszerzője, tanulmányok, cikkek írója, aki úgy tartja, hogy a lengyelek iránti rokonszenv a magyar patriotizmus szerves része.

Ákos bácsival egy május végi magyar vonatkozású eseményen találkoztam először. Pontosabban nem is, mivel már 2011 őszén Wrocławban egy ’56-os emléktábla avatásán is kezet foghattam vele, viszont a beszélgetésre egész idáig várni kellett. Kihasználva a lehetőséget, hogy felajánlotta, bármikor úgy tartja kedvem ugarjak ki hozzá a Varsótól 25 km-re lévő Podkowa Leśnába, ahol jelenleg lakik és megmutatja az ottani hadi sírokat ahol a II. világháborúban elesett magyar katonák nyugszanak, felültem a vonatra és kizötyögtem hozzá, sétáltunk egyet az októberi napsütésben, és elkészítettem az alábbi képeket is.

- Mesélj nekem arról, kik nyugszanak az itteni sírokban.

- Nos, a magyarok szerepvállalását a második világháborús hadi cselekményekben talán nem mindenki ismeri még. 1944-ben a Magyar Honvédség itt is állomásoztatott csapatokat a németek szövetségeseként, azonban mikor kitört a varsói felkelés, a magyar parancsnokság megtagadta a németeknek, hogy együttműködjön a felkelés ellen, azzal az indokolással, hogy a magyarok nincsenek hadiállapotban a Lengyelországgal, mivel soha nem üzent hadat a lengyeleknek. Ha kiadják a parancsot a támadásra – amit az akkori vezetőnek, Lengyel Béla vezérőrnagynak kellett volna megtennie – hogy a magyar honvédek lépjenek fel a felkelők ellen, biztos volt, hogy a legénység fellázad. Nagyon sok magyar honvédről tudunk, aki átállt a felkeléshez. Külön érdemes megemlíteni Elek Istvánt, aki a hadsereg tisztjeként szekerekkel és honvédségi járművekkel szállította a civileket Podkowa Leśnába a forradalom miatt már lángokban álló Varsóból.

- Igen, Elek Istvánról most augusztusban én is olvastam egy lengyel nyelvű cikket, amelyben megemlítik, hogy segített megszervezni a civilek kimenekítését Varsóból. Ő még mindig Lengyelországban él?

- Igen, Gdańskban. Tehát a magyarok elkezdtek tárgyalni a lengyelekkel az egész hadsereg esetleges átállásról, mivel ilyen szándék is volt, és nagyon komoly tárgyalások folytak. Azonban amikor erre a németek rájöttek, akkor a magyar csapatokat átdobták erre a környékre, Pruszkówba,  Podkowa Leśnába - és hosszabb ideig itt állomásoztak. A harcok befejezése után pedig, mikor a magyar csapatokat már hazaküldték, Elek István itt maradt tovább segíteni. Szerencsétlenségére viszont a szovjetek bevagonírozták és megindították az egyik szerelvénnyel a Szovjetunió felé. Ő azonban Kalinyingrádnál megszökött, visszaverekedte magát Gdańskba, elvett egy lengyel lányt feleségül és ott telepedett le véglegesen. Gdańsk Oliwa városrészben az egyik legnagyobb park felújítása az ő nevéhez kötődik, ugyanis civil foglalkozása szerint kertész valamint részt vett a gdański állatkert létrehozásában is.

Közben megérkezünk a sírokhoz, a feliratok szerint három honvéd nyugszik itt, tehát név szerint tudjuk, hogy ők kik voltak.

- Négy verzió van arról, hogy hogy pusztultak el. Az egyik, hogy aknára futottak, a második: hogy sebesültek voltak és a németek ölték meg őket, harmadik szerint védték a helyi lakosságot, és a negyedik szerint részegen tehenekre vadásztak és a német csendőrség lőtte le őket. De a lényeg az, hogy ezeket a sírokat ’44 óta a helybéliek gondozzák. Még a háború idején dezertált kb. 30 ember a magyar honvédségtől, hogy átálljanak a lengyel Honi Hadseregbe, amely a londoni emigrációban működő lengyel kormány irányítása alatt német és szovjet irányítástól függetlenül működött és a lengyel szabadságot hivatott kiharcolni. Ezektől a síroktól nem messze, ahol most állunk, van 6 tömegsír, amelyet nem exhumáltak így pontosan nem tudhatjuk kiket temettek oda de a legenda szerint ott is ilyen átállt magyarok nyugszanak.

a sirok.jpg

- Gondolom akkor a helyi lakosoknak volt kapcsolata a katonákkal – mégpedig jó kapcsolata, a háború idején, ha így megmaradt a magyar katonák emléke

- Persze. Itt mindig ég a gyertya, mindig van friss virág... emlékszem egyszer mikor november 1-jén kijöttünk, felfigyeltem arra, hogy itt imádkozik egy huszonéves leányzó. Amint befejezte az imát odamentem hozzá és képzeld azt mondta: mióta az eszemet tudom minden alkalommal mikor a szüleimmel mentünk a nagyapám sírjához itt is megálltunk imádkozni.

- Hihetetlen…

- Állítólag négy magyart hantoltak itt el viszont csak háromnak ismert a neve, és hogy pontosan hol fekszik a negyedik honvéd, azt nem tudni. A három itt eltemetett magyar közül (név szerint: Hunyadi Pál, Véner József, Tóth Antal) kettőnek gyermeke is született, fiúk, akik a mai napig élnek. Egyikük különösen keserédes története, hogy pont azon a napon született, amikor az édesapja elesett, 1944. szeptember 5.-én. A két fiút még a 60-as években próbálták kijuttatni ide egy megemlékezésre, de mivel ahogy már említettem anno kb. 30 magyar a lengyel Honi Hadseregbe és nem a szovjetekhez dobbantott ez igen szúrta az akkori szocialista rezsim szemét. Azonban szerencsére talán pont ezért 1963-ban felállították a lengyel-magyar antifasiszta fegyverbarátság emlékművet, mivel kedvezőtlen fényt vetett az elvtársakra, hogy a magyarok segítő baráti kezet nem a néphadsereghez való átállással kívántak nyújtani, hanem az országot függetleníteni kívánó Honi Hadsereg soraihoz való csatlakozással. Így akarták a valós történetet félreseperni ki kellett húzni a méregfogat. És a két fiú végül kiutazhatott édesapjuk sírjához.

a sir.jpgLengyelországért elesett magyar katona, 1944. szeptember 5.

Érdekességképp mindenképp megemlíteném még, hogy az a Kilián György akiről később az ’56-os forradalomban elhíresült laktanyát is elnevezték (kommunista pártaktivista, a Kádár-korszak legünnepeltebb partizánmártírja) pont ott tűnt el Lengyelországban egy ejtőernyős bevetésen – ahol később 1986-ban az első 56-os emléktáblát felavatták. Ez a hely szintén Podkowa Leśna. Az emléktábla pedig az itteni Szent Kristóf templomban kapott helyet. Viszont a felavatása után nem sokkal a táblát ismeretlenek leverték, úgyhogy ami jelenleg itt található az már másolat.

emléktábla.jpg

Közben keresztülsétálunk a templomhoz vezető parkon, Ákos  bácsi mellékesen megjegyzi, hogy a park a Lengyel-magyar barátság parkja elnevezést viseli. Elsétálunk az első Lengyelországi Katyń-i emlékmű keresztje előtt is, amelyről még ’86-ban leverték a feliratot ugyanazon a napon, amikor összetört a magyar emléktábla is... vajon véletlen egybeesés? Belépünk a templomba, megmutatja nekem azt az emléktáblát is, amelyet egy 1980-ban zajlott éhségsztrájknak szenteltek és melynek Pákh Tibor is résztvevője volt (Pákh 1956-os forradalmár, később letartóztatták, és mikor már állítólag nem voltak politikai foglyok Magyarországon ő akkor még mindig börtönben ült, 71-ben szabadult miután többször elektrosokkal kínozták illetve évekig magánzárkában ült. A magyar ellenzéki mozgalom egyik legkiemelkedőbb alakja).

Hallom a történeteket arról, hogy 1986-ban itt micsoda megemlékezések voltak volt a forradalom harmincadik évfordulójáról – sokkal nagyobb mint odahaza Magyarországon. A magyar intézet épületén Varsóban egy hatalmas kép volt kifeszítve, Starowieyski híres könnyező galambot ábrázoló képe, mely ’56-ban a lengyelek körében a forradalom jelképe lett. A nagykövetség előtt az Ujazdowski park kerítésére egy lepedő volt napokig kikötve rá felfestve, hogy: Węgry 1956 – Pamiętamy. Solidarność. (Magyarország 1956 - Emlékezünk. Szolidaritás). „ez a lepedő az én családom tulajdonát képezte. A gyerekek összes filctollát elhasználtuk míg felfestettük a feliratot. Nevetve meséli: az egyik barátom adott később egy írásbeli nyilatkozat mely szerint a szabad Lengyelország létrejötte után a lengyel államkincstár köteles kiadni három lepedőt Engelmayer Ákosnak, mivel magántulajdonából oly sokat áldozott ilyen célokra. Sok fotómból készült később egy kiállítás, ami Poznań-Budapest 1956 elnevezéssel több akkori szocialista nagyvárosba eljutott, többek közt Kijevbe, Moszkvába, Leningrádba is. A mai napig büszkén mesélem, mikor a kiállítás Leningrádi állomásáról az összorosz tv-ben készült összeállítást vetítették, az egész műsort ezzel az én kissé használt családi lepedőmmel kezdték.”

 StarowieyskiGolab.jpg

- Hallottál-e arról, hogy újra nyitják a 2008-ban bezárt krakkói magyar konzulátust?

- Igen, tudok róla. A pontos dátumot nem tudom megmondani, de már nagyon közel az időpontja. Körmendy Adrienne lesz a krakkói konzul, történész professzor, itt tanult Varsóban, a kiküldetésem végén ő volt az első beosztott a nagykövetségen. Nagyon örülök, hogy őt nevezték ki.

- Te Podkowa Leśna díszpolgára vagy már majdnem húsz éve, és aktív tagja a helyi közösségi életnek. Van-e a városnak esetleg magyar testvérvárosa?

- Sajnos ez fájó téma, mert nagyon sokat próbáltam tenni ez ügyben, Budapest XIX. kerület, és Leányfalu is esélyes volt erre a posztra, a polgármester vevő rá, a lakosok vevők rá, de sajnos van egy-két ember az önkormányzatnál akik keresztbe tesznek. Pedig Leányfalunak van is lengyel vonatkozása, oda is került nagyon sok lengyel menekült, gyermek a második világháború idején.

Közben megérkezünk az otthonába. Szóba jönnek a könyvek, mivel beszélgetésünk folyamán Ákos bácsi sorban hordja oda nekem őket, és azokkal illusztrálja történeteit, tanít, néhányat kölcsön is ad. Könyvritkaságokat, régi folyóiratokat tartok a kezemben majd arról beszélünk, hogy mi volt az első kapcsolata a lengyel kultúrával, mi jelentette a kiindulópontot amiből már tudta, hogy életét a lengyel-magyar kapcsolatok ápolásának szenteli.

- Egyszer olvastam egy interjút Kovács István író, költő, műfordító, történésszel, és onnan tudom, hogy az ő egyik gyermekkori kedvenc olvasmánya, Rákosi Viktor Hős fiúk című könyve volt, amit pont emiatt már régóta keresek antikváriumokban, de sajnos lehetetlen megszerezni. Akkor láttam, hogy megemlítetted: rád szintén nagy hatással volt rád ez a könyv.

- (Nevet) igen, a 1848-as szabadságharcban harcoló három testvér története, akik Bem apó zászlaja alatt harcoltak, nagyon nagy hatással volt rám. Nemkülönben Szentiványi Jenő Lengyel sasfiók c. könyve, amely a Lembergben és környékén 1918-ban lezajlott ukrán-lengyel csaták történetét meséli el. Később, felnőttként is újraolvastam ezt a könyvet és akkor értettem meg, hogy ha nem ismerem már gyerekként, akkor valószínűleg másként alakult volna az egész életem, másképp állok hozzá ’56-hoz és az egész lengyel témához, valószínű, hogy nem mentem volna el akkor „balhézni”. De lassan már nem férek el a könyvektől, van egy második szint és van egy alsó szint tele velük. Mikor már anyagilag is lehetőségem nyílott rá, a családom sem akadályozott meg a kincsek gyűjtésében, nem rótták fel nekem, hogy azt a pénzt rájuk is költhettem volna, tehát így alakult hogy ilyen tetemes gyűjteménnyel rendelkezem. És sajnos igen, tendencia, hogy ilyen könyveket már ritkán kapni manapság, pedig ezek meghatározóak lehetnének a mai ifjúság számára egy életre.

Vannak még olyan magyarok nagyon sokan, akiknek említhetném a nevét ha lengyel-magyar kapcsolatokról esik szó. Ott van például Domszky Pál akinek varsói emléktábláját a feleségem tervezte. Domszkynak lengyel arisztokrata őse még Erdélyben harcolt Bem oldalán, majd Magyarországon telepedett le. Domszky viszont aki kiválóan beszélte a lengyel nyelvet később Lengyelországba került, és elvett egy lengyel lányt, majd tiszteletbeli konzullá nevezték ki és a háború során nagyon sok lengyelt mentett meg azáltal, hogy hamis magyar papírokat szerzett nekik. Vagy említhetném Kerényi Grácia költőt, műfordítót, aki lengyel antológiát szerkesztett, és fordított. Auschwitzba került, ott tanult meg lengyelül majd Lengyelország lelkes híveként részt vett az ellenállási megmozdulásokban a 80-as években, lengyel árva gyerekek magyarországi utazását szervezte, amely sajnos a hatóságok döntései miatt végül meghiúsult. De szót lehetne ejteni akár id. Antall Józsefről, a „lengyelek édesapjáról” aki a második világháborúban a magyarországi lengyel menekülteket segítette.

portré.jpg

Maryna Szöllősi portréja Engelmayer Ákosról

- A beszélgetésünkből máris rengeteget tanultam a XX. századi lengyel történelemről, most még inkább megbizonyosodtam abban, hogy Lengyelországban magyarnak lenni jó. Mit üzensz Ákos bácsi a lengyelországi magyaroknak?

- Azt, hogy tartsák meg magyarságukat. Akinek az ősei a Kárpát-medencéjébe születetek és kötődik bármilyen szinten a magyarsághoz ma már minden nehézség nélkül megkaphatja a magyar állampolgárságot, korunk törvényei nem akadályozzák a külföldről történő szavazást sem. Én nagyon megszenvedtem a szocializmus ideje alatt, ahogy a hivatal játszadozott velem külföldön élő hazámfiaként, így a fentieket óriási dolognak tartom. Arra kérem őket, tartsák meg a magyarságukat, terjesszék a magyar kultúrát, az országimázst, járuljanak ahhoz hozzá, hogy derék lengyeleink jobban megismerjék Magyarországot, és még jobban becsüljenek.

- Megbecsülnek azért ők eléggé, szerintem egy magyarnak talán itt Lengyelországban a legjobb külföldiként. Persze régen azért az ún. stoppos nemzedék még inkább  szinten tartotta a barátságot. Számtalan történetet mesélhetnék én is arról, hogy például bármikor orvoshoz megyek, és az orvosok, általában az idősebbek amint meghallják, hogy magyar vagyok azonnal a 80-as évekbeli autóstoppos kalandjaikat mesélik. Mindig elérik, hogy mosolyogva jöjjek ki a rendelőből és nem feltétlenül azért mert egészséges vagyok, hanem mert ilyen visszajelzéseket kapok.

- Igen, és Magyarországon is van egy autóstoppos nemzedék, hiszen mikor be voltunk zárva, akkor Magyarország a lengyeleknek szinte Nyugat-Európa volt, főleg a hadiállapot alatt mikor a boltokban itt nem volt semmi. A magyaroknak pedig Lengyelország jelentette a szabadság földjét, főleg ’56 után. Ez volt világra nyíló ablak, mert itt pezsgett az élet, az egyetemistáknak klubjaik voltak (míg Magyarországon csak a KISZ volt) volt jazz, itt absztraktív művészet, nyugati filmek, AK tudat, egyház…

Igen, én is ide jártam vissza, pedig mehettem volna nyugatra is, Hollandiába. Emlékszem még a Tanú című film bemutatója után, beszélgettem egy építészhallgatóval, aki mesélte, hogy ebből a filmből tudta meg, milyen viszonyok voltak az ötvenes években – annak ellenére, hogy az Andrássy út 60.-tól nem messze nőtt fel. Festő édesapja ugyanis az élményeit kb. 1918-ig mesélte. Miután én kijöttem ide lengyelföldre, és kb. olyan értelmiségi körökben forogtam, mint otthon, hát meglepődve tapasztaltam, hogy itt az olyan dolgok mint pl. Katyn szabad beszédtéma volt… itt még volt családi szájhagyomány. Magyarországon ez ’56 után megszűnt, a hatalom gyökerestül kiirtotta, az emberek pedig féltek.

1985 körül az unokatestvérem járt egyszer itt nálunk, emlékszem nyáron nyitott ablaknál beszélgettünk – persze magyarul, és amikor elkezdtünk politikáról beszélni, automatikusan lehalkította a hangját. A nejem is emlegeti, talán még interjúban is megvan valahol, hogy mikor 1962-ben féllegálisan itt kinn maradtam, felvettek fizikai munkásnak, de mellette találkoztunk klubokban egyetemi diákokkal s mikor beszélgetni kezdtünk, kezdetben mindig automatikusan hátrafordultam ellenőrizni, hogy nem figyelnek-e. Vagy példaként említhetném még, hogy feleségem, Krystyna és fiam Andrzej már 1981 december 14.-én vagyis a hadiállapot bevezetésének másnapján bekapcsolódtak az ellenállásba. Bennem azonban még elevenen élt ’56 emléke, féltem és csak jóval később mertem én is csatlakozni hozzájuk.

Az itteni ellenállás nagyságrenddel különbözött a magyarországitól. Míg ott kb. 200 főt számlált az ellenzék – addig Lengyelországban a földalatti ellenzék szamizdat kiadványai 30 ezer példányban jelentek meg föld alatt méghozzá hetenként, és több mint 700 féle újság. Mindez akkor, mikor a papír abszolút hiánycikk volt Lengyelországban, hiszen gyakran még WC papírt sem lehetett kapni. A lengyeleknek sikerült a társadalom nagyobb részét meggyőzni a maga igazáról, míg ez a magyaroknak nem sikerült. A magyarországi gulyáskommunizmus jólétet jelentett, amelyet nem akaródzott feladni. A legális Szolidaritás évei alatt, 1982 után, mikor egyre fenyegetőbbé vált a „baráti segítség” réme, jártam a varsói és vidéki iskolákat, előadásokat tartottam a magyar-lengyel szabadságharcos hagyományokról. Igyekeztem meggyőzni a diákokat, hogyha jön a baráti segítség keretében a Magyar Néphadsereg, akkor nem „mi” jövünk, hanem „ők”. Sajnos a magyar vezetés úgy állította be a ’80-as években zajlódó lengyelországi eseményeket, hogy annak összes rossz hatása a dolgozni nem akaró, lusta népségnek köszönhető, ezért van az egész szocialista blokk válságban. Az ilyen és ehhez hasonló berögződések ellen próbáltam tenni én is minden erőmmel és tudásommal. Soha nem bántam meg, hogy Lengyelországot választottam második hazámnak. Csodálatos feleségem van itt inkább lehettem magyar mint otthon a Kádár-rendszerben, itt tanulhattam, diplomát szerezhettem és azt csinálhattam amit szerettem.

 

 

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://lengyelmagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr765555653

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása