Két éve került kezünkbe a lengyel-magyar barátságot és Magyarországot szénné fikázó Turulpörkölt, melynek szerzője Krzysztof Varga. A magyar származású lengyel író újra elővette kedvenc tónusát és írt egy bő lére eresztett pamfletet, melyből szerencsére már kimaradt a két nemzet közötti baráti és testvéri szeretet ekézése. A Mangalica-csárdásnak a valóságban semmi köze a gasztronómiához. Pedig a lengyel olvasók biztosan örültek volna a gulyásleves, vagy a töltött paprika receptjének.

Miskolcra indul és Pécsen köt ki
A mű szerint az író azért indult Lengyelországból Miskolcra, hogy mangalicából készült szalonnát és magyar bort vegyen magának. Krzysztof Varga Magyarországra lépése azonban tragikus módon történt, hiszen a szerző a szlovák-magyar határnál található Encsnél összetörte az autóját. Minderről a könyvben részletesen be is számol, aztán az egész anyagból hirtelen országjárás lesz és az Alföld mellett bejárja Dél-nyugat Magyarországot, sőt még Pécsett is lehorgonyoz egy kis időre.

A mű első negyven oldalán úgy tűnik, hogy remekül megtalálja a humort és az iróniát az elé kerülő váratlan helyzetekben. Ezt követően az "alkotáson" egyre jobban eluralkodnak az író, magyarokkal szemben tanúsított sztereotípiái és paranoiái. Az egyik ilyen, miszerint Magyarország Hitler szövetségese volt a második világháborúban. „Miért ne állítanánk emlékművet a következő felirattal: dicsőség Hitler elesett magyar szövetségeseinek? Ebben kicsit több igazság lenne, mint a pro Patria feliratban.” Miért is? Miért kell egy, a II. világháborúban elesett magyar katonákért állított emlékművet ily módon feliratozni? Nem a hazájukért harcoltak? Hogy lehet így meggyalázni azon, mintegy 350 ezer magyar honvéd emlékét? Ez az emberveszteség nagyságrendileg hasonló a magyar zsidóság trianoni országterületen számolt veszteségével (250-300 ezer).

Olcsó démonizálás
Nem beszélve arról, hogy Magyarország Hitler szövetségeseként történő emlegetése demagóg dolog, hiszen mint minden ország, úgy hazánk is elsősorban a saját érdekeit – így a Trianon előtti határok visszaállítását tartotta szem előtt. Mindez nem jó másra, mint a démonizálásra, hiszen bár Magyarország valóban Németország oldalán harcolt, korántsem volt "jó" szövetséges.  Mint ismeretes a második világégés alatt hazánk nem asszisztált Lengyelország lerohanásához, emellett a német megszállásig viszonylagos biztonságot nyújtott a magyarországi zsidóknak. Sőt, a legfontosabbat elfelejti megemlíteni, hogy éppen a magyar revíziós törekvéseknek köszönhetően, a kis szakaszon visszaállított magyar-lengyel határon menekülhetett hazánkba 120-140 ezer katona és civil, 1940 közepéig. A történelmet nem lehet és nem is szabad szubjektíven értékelni.

Vérengzés és megtorlás
A demagógia és a paranoiás ámokfutás itt nem áll meg. Varga ír az 1942-es vajdasági magyar vérengzésről is, melyet egyszerűen pogromnak állít be. „És tényleg meggyilkoltak több mint háromezer embert, főként szerbeket és zsidókat, köztük sok nőt, öreget és gyereket, gyilkoltak, akit értek, német precizitás és német részvétel nélkül, őrjöngve és kaotikusan, dühödten és vonakodva gyilkoltak” – festi le a képet a magyar megszállókról, akik a Nagy-Szerbia és a Jugoszláv-királyság visszaállításáért küzdő szerbek és csetnikek akcióit torolták meg, helytelenül. Bár megemlíti, hogy a Vajdaságban akkor már kisebbségben voltak a magyarok, arról elfelejt szót ejteni, hogy a területre Magyarország a történelmi előzmények miatt tartott igényt. Mint ismeretes a Kárpát-medencébe érkező magyar törzsek rövid idő alatt asszimilálták a szláv, besenyő és kun lakosságot. A Vajdaságba Nagy Lajos király uralkodása alatt (1340-1380) szivárgott be nagyszámú szerb népességtömeg az időközben előrenyomuló törökök elől.

Egyoldalú és felületes
Varga tehát megint a magyarság negatív szerepét akarja kiemelni és könyvében a vajdasági vérengzés szerb megtorlását mindössze néhány mondattal intézi el a Trianon Múzeum meglátogatása kapcsán írt jegyzeteiben. „A Délvidéki magyar golgota, 1944-1945 című kiállításon azt mutatják be, hogy tízszer annyi magyar halt meg a jugoszláv partizánok pogromja idején, mint ahány zsidó és szerb áldozata volt a vajdasági mészárlásnak 1942-ben." Természetesen mindkét cselekedet súlyos és elítélendő háborús cselekmény, azonban érhetetlen, hogy a megtorlást miért nem részletezi ilyen költőien. Holott a magyarok kivégzése kifejezetten show-műsornak számított és több volt egyszerű bosszúnál. A bácskai vérontás során Tito partizánjai másfél hónapon át irtották a magyarokat és a németeket: a kivégzéseket középkori kegyetlenkedések előzték meg. Voltak akiket egyszerűen kettéfűrészeltek, másoknak pedig leszaggatták a bőrét. Ezt vajon miért hallgatja el Varga?

Trianon-kultusz
Talán mert így egyszerűen ki lehet figurázni a Trianon-kultuszt?  Vagy talán azért, mert úgy lehet bemutatni az egészet, mint egy merhandising-gépezetet? Azt írja, elege van a trianoni mártíromságból, de nem veszi észre, hogy mindezt napjainkban a második világháború győztes hatalmai is táplálják. Némely országokban, amelyek területeket kaptak az egykori Magyar Királyságból, máig nem csökkent a magyar-ellenesség. Szlovákiában jelenleg is érvényben van a nyelvtörvény, a felvidéki magyarok pedig elveszítik szlovák állampolgárságukat, ha felveszik a magyart. Szerbiában még évekkel ezelőtt is előfordultak magyar verések, Románia egyes részein pedig tiltják a magyar nyelvű utcatáblák kihelyezését.

Ezt nem írja le Varga, de másik mániáját  - történetesen, hogy a magyarok a honfoglalás idején leigázták a szlávokat,-   újra előveszi Munkácsy, "a Honfoglalás" című képe kapcsán. „Munkácsy hatalmas képén a büszke Árpád fejedelem látható a vezéreivel, hódolnak előtte a legyőzött szlávok, a háttérben pedig diadalmas magyar vitézek ünnepelnek”. Bár a képen valóban a szláv törzsek láthatók, Varga már a Turulpörköltben is bizton állította, hogy a honfoglaláskor ideérkező magyar törzsek végigerőszakolták a szlávokat. Ő már csak tudja.

Félinfós, vagy szándékosan ferdít?
Krzysztof Varga legújabb könyvével megerősíti bennem azt, a személye iránt érzett bizonytalanságot, ami már a fent említett művénél is tetten érhető volt. Nehéz eldönteni, hogy az író szándékosan emel ki a fikázáshoz szükséges történelmi mozzanatokat, vagy egyszerűen félinfós? Igaz, hogy az uraikat mérgező nagyrévi asszonyok történetét meglepően hitelesen mutatja be és jól érez rá az adott történelmi párhuzamokra. Sajnálatos azonban, hogy a Kurultájjal csak egy olyan Magyarországot jelenít meg, amely a turáni származásra büszke, holott a magyarságban él és munkálkodik a finnugor-tudat, amire jó bizonyíték az, hogy jövőre magyar lesz a Finnugor Kulturális Főváros. De ez is jól mutatja, hogy Varga egyfolytában egy kisebb közösség értékrendszerét használja a magyarságról alkotott kép megfestésére, ezzel lényegében sztereotípiát épít és ami rosszabb, torzítja a rólunk alkotott képet.

A Mangalica-csárdásban éppen annyi irónia van, amennyi egy légypapírt sem töltene meg, ennek ellenére az író komolyan veszi magát és véleményvezérként szólal fel olyan témakörökben, amelyekről jól láthatóan nem sok fogalma van. Ha képes lenne legalább annyi humorral, szeretettel és iróniával írni Magyarországról, mint anno azt Jaroslav Hasek tette, akkor azt mondhatnánk, hogy Krzysztof Varga klasszis és több mint egy fikagép. A magyar származású lengyel író műve azonban nem kevés rosszindulatot tükröz, amire még rátesz egy lapáttal a magyar bűnös népként történő bemutatása.

Emiatt könyve nem más, mint egy egyszerű propaganda anyag, mely azoknak az érdekeit szolgálja, akik a nemzetközi színtéren azt kívánják bebizonyítani, hogy hazánk egy primitív, unalmas, antiszemita ország.