Elutaztunk Varsóba és utánamentünk annak, hogy tényleg véget ért-e a lengyel-magyar barátság? Könnyen lehet, hogy nem mindig igaz, amit a politikusok mondanak, vagy amit a média állít.

Kétségtelen, hogy az év második negyedévében nehéz pillanatokat élt meg politikai szinten a lengyel-magyar barátság. Úgyis fogalmazhatnánk, hogy az amerikai LNG terítésében érdekelt lengyel kabinet fittyet hányva a lengyel és a magyar nép között fennálló barátságra és testvériségre, egyszerűen belerúgott Magyarországba. Nem egyszer, hanem többször. Diplomáciai szinten többször megalázta a magyar politikai képviseletet, ami erre túlságosan alázatosan, fület-farkát behúzva reagált.

Lemondták a lengyelek

Kezdődött azzal, hogy az idei évi lengyel-magyar barátság napi, Bochniában tartandó megemlékezést – nyilván lengyel kezdeményezésre – elhalasztották, mondván „az ukránok heroikus küzdelmet folytatnak a megszállt szülőföldért”. Jerzy Duda, a jelenlegi köztársasági elnök akkor úgy nyilatkozott, hogy eltökélt szándéka, hogy Áder János - aki erre az ünnepségre lett volna hivatalos - még a hivatali idejében Lengyelországban tegye utolsó hivatalos látogatását. Mint tudjuk ez nem így lett, helyette Novák Katalin ment Dudához és agresszorozott egy sort , na meg elfelejtette megemlíteni, hogy a magyarok már a saját nyelvüket sem használhatják a hivatalokban a nagy "demokratikus" Ukrajnában. De hát miért várjuk el, hogy egy magyar köztársasági elnök ELSŐDLEGESEN a magyarokat és a magyar kisebbségeket védje, ugyebár?

Nem a korábbi magyar köztársasági elnök „nem fogadása” volt az egyetlen csúnya húzás a lengyel diplomácia részéről. Mint ismeretes, tavasszal a lengyel védelmi miniszter sem jött Budapestre a V4 minisztereinek tanácskozására. Ugyan miért is tette volna, hiszen bizonyítani kellett az ukránok felé, hogy most „ciki” a magyarokkal haverkodni. Holott ekkor még Lengyelország ugyanúgy vette az orosz gázt. Sőt, az ukrán-orosz háború századik napján, tehát június 4-én a lengyelek a hatodik legnagyobb „ügyfelei” voltak az oroszoknak a fosszilis energiahordozók szempontjából a Visualcapitalist elemzése szerint. A kegyelemdöfést a korábban gyümölcsöző lengyel-magyar kapcsolatoknak Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök adta meg, aki hónapokig tartó kertelés után végre hivatalosan is kinyögte, hogy Magyarország és Lengyelország útjai elváltak. Mit ad Isten augusztus végén személyesen adta át Eduard Heger szlovák kormányfővel közösen Strachocinában (PL) a lengyel-szlovák gázvezetéket, ami a Baltic Pipe része és amin elviekben annyi gáz érkezhet a szlovákokhoz, hogy akár az éves fogyasztásukat is fedezni tudja.

Gondolkodóba ejtett

Őszintén szólva ilyen és ehhez hasonló politikai dolgok miatt erősen gondolkoztam azon, érdemes-e magyarként Lengyelországba menni? Hiszen, amikor egyes lengyel politikusok szembe köpik a magyar népet, akkor néha nehéz mély levegőt venni és azt mondani, hogy „nem történt semmi”. Főleg akkor, amikor ha van olyan nép, aki felszólalhatott volna a kárpátaljai magyarokért az elmúlt években az nem más mint a lengyel. Morawiecki is megtehette volna esetleg. De nem tette, ahogy Lech Kaczynski sem tette, még akkor sem, ha Budafokon emlékmű őrzi a Szmolenszkben lezuhant gépen ülök névsorát.

Végül egy kedves barátommal mégiscsak autóba ültem és elmentem Lengyelországba, hogy eltöltsem immáron szokványosnak mondható 2-3 napos lengyel nyári szabadságomat. A határt idén először meglepően könnyen léptük át, Varsóig sima volt az út, nem akartak megdobálni, vagy megölni a magyar rendszám miatt. A lengyelekkel való idei első találkozás persze a hotelig váratott magára. Na, ez már érdekes pillanat volt. A becsekkolás úgy zajlott, ahogy eddig mindig. Nem éreztem megvetést, se mérget a lengyel recepciósok részéről, mert magyarok vagyunk. Inkább enyhe meglepődöttséget, mert talán arra számítottak, hogy ilyen nyilatkozatok után egy magyar se fog Lengyelországba menni. ( Kétség nem fér hozzá: Morawieckiék jobbról előzték Tuskékat a magyarok elleni hangulatkeltésben, mondván, mi még mindig veszünk az oroszoktól gázt, ezáltal támogatjuk őket a háborúban.Micsoda demagógia! Piekne jest!)

Felvállalni a magyarságunkat

Ennek ellenére Varsóban töltött napok alatt furcsa kettősség volt bennem. Fel merjem-e vállalni, hogy magyar vagyok? Vagy beszéljek mindig lengyelül, akkor úgysem derül ki? Sohasem gondoltam volna, hogy valaha ilyeneken fogok gondolkozni Lengyelországban, pont egy olyan városban, ahová legalább 15 éve járok. Furcsa mód ez a félelem folyamatosan oldódott bennem. Végül meg is szűnt. Hamar kiderült, hogy a média megint túlságosan felfújt valamit.

Varsóban az élet meglepően normális volt idén nyáron. A város olyan arcát mutatta, mint a korábbi években, mintha nem is lenne orosz-ukrán háború. Az utcák nincsenek tele tétlenül heverésző ukrán menekültekkel. A villamosokon és a közlekedési eszközökön persze megy a „segítsük az ukránokat” propaganda, de ennyiben ki is merül az egész. Talán még annyit érdemes hozzátenni, hogy az óvárosban sétálgatnak ilyen mackónak öltözött, ukrán zászlós emberek kis műanyag ládával a kezükben, de ezek soha nincsenek tele pénzzel, sőt. Valahányszor találkoztam ilyen mackóval, kongott az ürességtől a perselye. A mackók mellett egyszer egy lány is odalépett hozzánk és lengyelül megkérdezte, szeretnénk-e támogatni az ukránokat a hősi háborúban? Ami egy kicsit szokatlan volt az elmúlt évekhez képest, az az hogy a Nowy Świat utcán állandó jelleggel felsorakozott néhány utcai árus, akik ukrán zászlókat árultak, mint amiket a focimeccsek előtt szokás. A kutya nem vett tőlük soha semmit, amíg ott voltunk Varsóban.

A sokkoló felismerés csak ezután jött. Bementünk egyszer egy Zapiecekbe, hogy együnk egy kis igazi, lengyel kaját. Nos, remegő kézzel kerestem az étlapon a ruskie pierogi-t, mert korábban azt olvastam a lengyel portálokon, hogy ők bizony ezt átnevezik, mert milyen sértő az ukránok számára. Nos, nem tették. Ott volt a kínálatban az eredeti nevével. A felszolgáló lány nemhogy nem próbált meg lebeszélni róla, de még valami extra köretet is javasolt hozzá. Egyből kilenc darabot kértem, mert ez a kedvencem és evés közben arra gondoltam, hogy vajon hány kommentharcos könnyezne, ha látná, hogy nem támogatom az ellenzékét betiltó ukrán színészt az oroszok elleni hősi háborújában?

A nagy kérdés

Egy barátom megkérdezte miután hazajöttem, hogy akkor tényleg vége van a lengyel-magyar barátságnak? Nos, erre csak azt tudom mondani, hogy nincs. Az a politikus, amelyik ezt mondja, az hazudik, vagy szimplán LNG-t árul. Varsóban az Etnográfiai Múzeumban továbbra is ott vannak a magyar népviseletek a helyükön, nem nevezték át a magyar vonatkozású utcákat, lehet venni magyar borokat (momentán Tokajiból láttam sokat), a cukrászdákban lehet enni „tort wegierskit” és továbbra is lehet nyáron nosztalgiabuszozni Ikarus 260-asokkal Varsóban. Jah, és el ne felejtsem, a sellőszoborral szemben, a Bazyliszekben ugyanúgy lehet magyar kajákat enni, így például gulyáslevest is. (Most éppen 29 zloty-ért). A varsói várfalon pedig továbbra is ott van Id. Antall József emléktáblája. A média nyilván erről hallgat, mert egyes portálok célokat szolgálnak és küldetéseket akarnak megvalósítani. A fő ukáz most az, hogy reprezentálni kell, mennyire az ukránok pártján áll a jelenlegi lengyel kabinet.

Küldetése a lengyel-magyar blognak is van. Ez pedig nem más, mint erősíteni és fenntartani a két nép közötti barátságot, testvériséget és szimpátiát. És az a politikus – legyen az lengyel, vagy magyar, esetleg más nemzetiségű – aki ez ellen tesz, az az ellenségünkké válik. Mi nem fogjuk ezt szó nélkül hagyni úgy, ahogy a FIDESZ teszi. A lengyel-magyar barátság él és erre kiváló bizonyíték, minthogy a nyáron több alkalommal is szólt a „Ria-Ria Hungária” rigmus a lengyel drukkerek szájából és természetesen a Fradi meccseken is többször skandálta a B-közép a „Polska-Polska” szólamot. Persze, ebben nincsen semmi meglepő, a lengyel és magyar ultrák személyes kapcsolatot ápolnak egymással, míg a lengyel politikusok gyáva módon csak a sajtón keresztül mernek üzengetni. Nem is lehetne mással zárni ezt a posztot, mint azzal, hogy „Magyarország és Lengyelország két örök életű tölgy, melyek külön törzset növesztettek, de gyökereik a föld alatt messze futnak, összekapcsolódtak és láthatatlanul egybefonódtak. Ezért egyiknek léte és erőteljessége a másik életének és egészségének feltétele."