Részt vettem ma egy megemlékezésen. Emléktáblát avattak a Varsóhoz közeli Wierszében azoknak a magyar katonáknak az emlékére, akik a második világháborúban – gyakran a nyílt parancsnak ellenállva – lengyel partizánokat segítettek. A két nép barátságának ezen időszakáról egyre többet hallani, olvasni az utóbbi időben mind a magyar mind a lengyel sajtóban, azonban még nagyon sok a feltáratlan, kutatást igénylő téma.
A megemlékezésen képviseltette magát többek közt a Honvédelmi Minisztérium küldöttsége, benne Dankó István közigazgatási államtitkárral – aki beszédet is mondott - és Maruzs Roland alezredessel, a HM Társadalmi Kapcsolatok és Háborús Kegyeleti Főosztályának osztályvezetőjével. Részt vett az ünnepségen Gyurcsík Iván varsói magyar nagykövet, Szilágyi Szabolcs véderőattasé és Tischler János, a Magyar Kulturális Intézet igazgatója. A magyar küldöttség megkoszorúzta a helyi lengyel hősi emlékművet, amelyet a wierszei katolikus templom oldalán helyeztek el, ahol már számos tábla emlékeztet a második világháborús eseményekre.
1944 júliusa és augusztusa fordulóján Varsó környékére mintegy húszezer fős magyar katonaságot vezényeltek át ukrán területekről. Horthytól egyértelmű utasítást kaptak: „Nekünk, magyaroknak nincs semmi keresnivalónk sem Lengyelországban, sem pedig Varsóban. A lengyelek a barátaink, a németek viszont csak bajtársaink, nem szabad hagynunk, hogy bevonjanak bennünket a vitájukba.” A magyarok augusztus első napjaiban foglalták el állásaikat Varsó és környéke területén. A Kampinos környékén állomásozó magyar csapatok fegyverszüneti megállapodást kötöttek az itteni partizáncsapatokkal. Fegyvert és lőszert a magyarok ugyan nem adtak, de a fegyverszünet lehetővé tette a partizánok szabad mozgását a magyarok által ellenőrzött területen. Lengyel források szerint olyan magyar katonák is akadtak, akik átálltak a felkelők oldalára, és a felkelés végéig a lengyel oldalon harcoltak a németek ellen.
1944. augusztus 1-jén kitört a varsói felkelés. A magyar alakulatok kezdettől fogva nem bírták a német parancsnokok bizalmát, mert a felkelők elleni harcra és a Varsóba vezető utak teljes lezárására vonatkozó parancsnak nem tettek eleget. Később a magyarral szomszédos területre vezényelt SS csapatok (orosz és ukrán önkéntes alakulatok) gyakran panaszkodtak arra, hogy a honvédek átengedték a menekülő felkelőket, sőt, orvosi ellátást is nyújtottak a sebesülteknek. Az ilyen panaszok jogosak voltak, a honvédek nem voltak hajlandóak fegyvert használni a lengyelek ellen, a semleges zónán át akadálytalanul áramlott az utánpótlás a felkelőknek: egyes esetekben a lengyelek fegyvert, ruhát és élelmiszert is szerezhettek a honvédektől. A németek szeme láttára történt, hogy az összecsapás után a lengyel sebesülteket magyar kocsikon kötöző helyre szállították, ott ellátták a sebeket, majd a sérült harcosokat a honvédek útjukra bocsájtották. A magyar katonák annyira kívülállónak érezték magukat ebben a harchelyzetben, hogy harcállásaikon háromnyelvű – magyar, német és lengyel – felirat díszelgett: „Semleges terület”. A németek a magyarok bajtársiasságát a felkelők felé nagyfokú kockázati elemként kezelték. Vormann tábornok 1944. augusztus 21-én így jelentett a térségi főparancsnoknak a magyar veszélyről: „A kampinosi erdő nyugati térségében a nemzeti bandák tartalékaiból friss erők érkeztek a varsói felkelőkhöz. Különös erőt igényelt ezek szétverése, nehogy Varsóba betörjenek. Szükséges felhívni a figyelmet a magyar hadsereg itt tartózkodó egységeire, amelyek felelőtlen magatartásukkal veszélyeztetik a súlyos védelmi harcainkat.” A felkelők parancsnoka 1944. augusztus 23-án a másik oldalról is megerősítette ezt a magatartást: „A Motokówtól délre elhelyezkedő magyar alakulatok jó szándékkal viseltetnek a lengyel lakosság iránt, figyelmeztetik őket és nem akadályozzák akcióikat. A magyaroktól tájékoztatást kapott arról is, hogy a Służew - Wilanów körzetében a németek támadásra készülnek, így a felkelőknek idejük volt erőiket átcsoportosítani és súlyos harcokra kényszerítették a németeket.”
A magyar tisztek lengyelországi tartózkodásuk kezdetétől fogva jóindulattal viszonyultak a harcoló felkelőkhöz. Még kölcsönös megbeszélésekre is sor került, amelyeken a lengyel felet dr. Jan Stępień lelkész alezredes, a magyar felet pedig Lengyel Béla altábornagy, korábbi varsói magyar katonai attasé és Szabó László vezérőrnagy képviselte. Ezek eredményeként a magyarok vállalták, hogy nem fognak ellenséges hadicselekményeket indítania lengyelek ellen, továbbá megengedik, hogy az állomáshelyük körzetében a lengyel felkelőegységek és a civil lakosság szabadon mozoghasson. A magyar tábori lelkészek által celebrált vasárnapi szentmiséken a lengyel lakosság is részt vett, valamint a magyarok élénkkereskedelmet folytattak a helyiekkel.
Csoda hát, hogy az ilyen történelmi örökséggel bíró Lengyelországba vetődött magyar elérzékenyül? Engem is foglalkoztat a téma, többször írtam a blogon a tavalyi év során képekkel is illusztrálva, hogy a magyar segítség beivódott a lengyelek emlékezetébe, és fontosnak tartják az ő szabadságukért elesett katonáink emlékének ápolását.
Még tavaly májusban történt, hogy friss varsói lakosként egy egész szombati napot nem sajnálva kutattam a Vonyik József és hat, a lengyelek oldalán elesett magyar katona sírját, amelyről csak annyit tudtam, hogy valahol Okęcie kerületben található. Mint utólag kiderült a keresőprogram egy rossz temetőbe vitt, amelyet végigjárva nyomát sem találtam a sírkőnek. Volt egy rövid utalás azonban arra, hogy nem is Varsóban, hanem egy attól kb. 15 km-re található településen kellene folytatni a kutatást. Buszra ültem, kizötyögtem Raszynba, kérdezősködtem, de a virágárus bácsi nem igazán tudott bővebb információval szolgálni. Végül azonban meglett a sír, amelyet rendkívül elhanyagolt állapotban találtam. Kicsit kigyomláltam, vettem egy mécsest, és kötöttem a fejfára egy magyar nemzetiszín szalagot. A képet felhasználtam egy bejegyzésben, amelyet azóta – nagy örömömre – rengeteg helyen láttam újra a világhálón. A varsói Magyar Kulturális Intézet is egy volt azok közül, aki megosztotta a honlapján. Néhány hónappal később felkérést kaptam magától az intézet igazgatójától, Tischler Jánostól, hogy ha időm engedi, segítsem annak a megállapodásnak a végrehajtását, amelyet még a lengyel és magyar honvédelmi miniszter írt alá 2013. október 23.-án. Lelkesen igent mondtam, úgy szerveztem a munkám, hogy ellátogathassak a Lengyel Vöröskereszt varsói főhadiszállására, ahol az archívum vezetője – véletlenszerűen – épp egy ismerősöm ismerőse. E-mailben bejelentkeztem, majd személyesen is bemutatkoztam, bemutattam egy igazolást amely alapján bizonyítottam, hogy az Intézet megbízásából járok el és kezdetét vette a kaland. Körbevezettek a – nagyrészt még digitalizálás előtt álló – archívumnak otthont adó termeken, bemutatták a kartotékokat, megismertettek a rendszerrel és az ott dolgozó kollégákkal. Kezembe adtak eredeti, koncentrációs táborokból származó listákat, elmesélték a németek lengyelek ellen irányuló germanizációs törekvéseinek szomorú történetét - iratokkal bizonyítható hány szőke hajú lengyel árvát küldtek átnevelni a Harmadik Birodalomba, akiknek a háború befejeztével már sosem sikerült kideríteni a hollétét. Saját magam is belelapoztam abba a regiszterbe, amely a varsói felkelés első napjaiban megsérült emberek orvosi ellátásának kórtörténetét tartalmazta: has- és fejlövések, amputációk, életmentő operációk, gyakran egészen fiatalok, néha idős emberek, civilek és katonák, sokszor csak a fedőnév olvasható, máskor a teljes lakcím is… Katarzyna, az archívum vezetője széles ismerettel rendelkezett, lelkes, a munkáját szerető ember, aki rajong a történelemért és épp ezért tudta, hogy biztosan segítheti a kutatást a magyar katonák sírjának hollétével kapcsolatban mert sok feljegyzést találnak majd a milliónyi vöröskeresztes dokumentum közt. Egy hónap múlva jeleztek vissza, hogy összeállítottak nekem egy aktahalmot, amelyet – amint időm engedi, mehetek átnézni. A fontosabbnak ítélt információkat, exhumálási igazolásokat, térképeket tartalmazó dokumentumokat lemásoltattam és vittem az Intézetbe, ahol nagy örömmel fogadták az anyagot. Sok, eddig ismeretlen információt juttattam a birtokukba.
Van a Honvédelmi Minisztérium Társadalmi Kapcsolatok és Háborús Kegyeleti Főosztályának egy honlapja, a www.hadisir.hu, ahol több mint 1700 katonai temető és hadi emlékmű fotója látható, valamint 800-nál több hősi halott portréja a Hősök arcképcsarnoka elnevezésű felületen. 2013. tavaszától Magyar Hadisírgondozás néven indult el a főosztály Facebook-oldala, amely szorosan kötődik a honlaphoz. Az oldalon méltatlanul kevés Lengyelországgal kapcsolatos adat van, amelyen az enyémhez hasonló önkéntes munkával sokat lehetne javítani. Ahogy a honlapon is írják: „A segítő szándékú észrevételeknek természetesen teret adunk és ellenőrzés után az adatokat javítjuk az adatbázisban.”
További képek a mai megemlékezésről: