Megölelt, mert magyar vagyok. Ezt se gondoltam volna.
Kérem! Csak a "lengyel-magyar két jó barátot" ne! Elég régi, unalmas mondás, már elnézést, ma már csak szentimentális vacak.(…) Ennyi. Talán negyven éve erősebb volt a barátságunk, talán, mert más volt a világ, amely ma már múlté.”
Bence már felkészült rá, hogy a vég elkerülhetetlen. Ahogyan lépdelt fel bőröndjével a vagon rácsozott vaslépcsőjén, magában tudta, most tényleg az jön amit igazán nem akart, az egyetlen szépséghibát a lengyelországi kiruccanásban: a hazautazást. Nem nézett vissza, még egy pillanatnyi félretekintést se tett, hogy barátnője a peronon áll-e még, hiszen tudta, hogy ott van, és várja, hogy befészkelje magát egy kabinba, abba, ami éppen arra jó, hogy szabad ablakából ki lehessen hajolni, és pár semmitmondó, de mégis szertartásos szót intézzen kedveséhez, akitől elvégre már fejben elvált. Erre kényszerítette a helyzet.
A vonat lassan megindult, és erőlködve, de határozottan hagyta el Warszawa Centralna pályaudvart. Kasia alakja távolodott, és szerelvény már egy sötét alagútban futott tovább. Kifelé tartott Bence Varsóból. Egyszer csak nyílik azt ajtó. De nem, nem a kalauz, hanem egy lengyel férfi kérdezget valamit, lengyelül. Bence nyelvtudása még igen sekélyes volt, nem volt hangulata ahhoz, hogy találgassa, mi lehet a fickó baja. Odavetette a fickónak: „ Nie rozumiem, jestem Wegier.” ( Nem értem, magyar vagyok). A férfinak erre a füléig szaladt a mosolya, majd magához rántotta és megölelte Bencét, közben lengyelül ismételgetve mondatokat, melyekből A fiú egyet meg is értett : „Polak-Weiger dwa bratanki i do szklani i do szabli” (Lengyel-magyar két jó barát /lengyel jelentésben unokatestvér/ együtt harcol és issza borát). Bencét olyannyira meglepte ez a reakció, hogy maga sem tudta mit mondjon, csak ismételgette ezt a mondatot, és heves kézrázásban fejezte ki hirtelen jött örömét, amire éppen itt és pont most a legkevésbé számított, hiszen rendre csak arra figyelt minden külföldi útján, hogy ki ne derüljön, hogy magyar, és most először idegenhonban is volt bátorsága kimondani ezt. Az idősebb férfi azonban végtére is a lényegre térve elmutogatta neki, hogy foglalt kabinba van, és talán át kellene mennie valahova, mert előbb-utóbb úgy is szólnak neki. Értette, akárhogyan is, de a „reserve” elég egyértelmű nemzetközi szó az ilyen mindennapi dolgok megjelölésére.
